2014. június 24., kedd

44. rész ~ Szenvedő korszak

Sziasztok, Olvasók! 
Nincs hozzáfűznivalóm. 
A zenét, ami kép alatt van csatolva, ne felejtsétek elindítani. 
Jó olvasást! :)
Csók, Niki:)
-------------------------------------------------------------------------------------------------------



Jessica Moore 



Untitled
My Immortal
Miután Austin iskolába ment, rendet raktam az egész házban. Gondoltam kicsit elterelem a gondolataimat, de mindig ugyanoda jutottam: Justin, Justin, Justin. A fejemben ezernyi gondolatok cikáztak. Nem tudtam kiverni a fejemből Jus-t. Mielőtt még összejöttünk volna, én ellenkeztem, hogy nyomul és a többi. Kár volt összejönnöm vele, akkor most nem fájt volna a hiánya. Mert igenis szerettem Justint, akárhogy is néztem a dolgot. A nap úgy telt, hogy ide-oda rohangáltam, törölgettem, függönyöket, ágyneműhuzatokat cseréltem minden szobában, helyiségben. A házunk nem volt kicsi, így az emelet is plusz volt még. Épp az említett helyen ügyeskedtem a folyosón, tisztogattam a falra akasztott díszképeket, s ahogy elmélyedtem bennük, no meg a törölgetésben, léptem arrébb a további képhez. Ám annyira nem figyeltem, hogy van ott egy váza, amit ki kéne kerülni, ergo felborítottam, ami azonnal el is tört a legapróbb szilánkra is. A fejemet fogtam, és hőbörögtem. Mielőtt még leguggolhattam volna összeszedni a nagyobb szilánk darabokat, hallottam, hogy kopogtak. Ott hagytam a törött vázát a földön, s lesiettem a bejárathoz. Odaléptem az ajtóhoz, és nemes egyszerűséggel, nem foglalkozva azzal ki az, kinyitottam az ajtót. Pont Rá nem számítottam, hogy betoppan.
- Mit keresel itt, Justin? - kérdeztem becsmérő hanglejtéssel, talán azért is, mert pár másodperc alatt felgyülemlett bennem a düh iránta.
- Beszélni szeretnék veled - mondta nagyot nyelve, eközben pedig tekintetét fürkésztem, mely reménykedést sugallt. 
- Gyere - léptem hátrébb, ezzel megadtam magam. Fejemmel befelé biccentettem, hogy jöjjön be, aztán én elindultam a nappaliba. Hallottam, ahogy becsukja az ajtót, végül a lépteit is a padlón. Addig leültem a kanapéra, próbáltam lenyugodni, de nem ment. A könnyek is összegyűltek a szememben, így öt másodpercre lehunytam azokat, és eltüntettem a sós cseppeket. Mire kinyitottam barna látószerveimet, Justin tárult elém, miközben épp leül tőlem fél méterre. Biztos észrevette, hogy nem lágyan meredtem rá. - Hallgatlak - szólaltam fel. Kíváncsi voltam, mit mond. Érzékeltem, hogy frusztrált, és kínosan érzi magát. Fejét felemelte, gyönyörű szemeit pedig enyémbe fúrta. Szégyellte magát, épp ezért lehajtotta a fejét, megkaparta a torkát, majd végre megszólalt. 
- Jessica! Hogy is mondjam?! - sóhajtott.
- Mit? Hogy megcsaltál? Ezt hogy lehetne szépen megfogalmazni? Mert szerintem sehogy - kaptam fel a vizet hirtelen, mire tágra nyílt szemekkel nézett rám.
- Nem tehetek arról, hogy drogot kevertek az italomba. Nem önszántamból csaltalak meg. Sajnálom - jelentette ki hangját felemelve. Még ő volt felháborodva.
- Hát talán nem hagyom ott az italomat vagy ha már ott hagytam, akkor nem iszok bele - mondtam normális hangnemben.
- Igazad van, nem figyeltem oda. Kérlek Jessica, szeretlek, és nem akarlak elveszíteni - mondta végig könyörögve, és reménykedve. Hangja kissé megremegett. Közelebb csúszott hozzám, és megfogta a kezemet. Nem ellenkeztem. Nem tagadom, jó volt az érintése, és szerettem volna megcsókolni, hozzábújni, de nem engedhettem ezt meg se magamnak, sem pedig neki. Nem egy játékszer vagyok, ezt pedig tudnia kellett. Az eszem döntött, nehezen, de rá hallgattam. 
- Nem tudom Justin - ráztam lehajtva a fejemet. - Szerintem ez nem... - csuklott el a hangom. Roppantul nehezemre esett véget vetnem a kapcsolatunknak. 
- Mi nem?
- Nem működne már kettőnk közt - mondtam ki gyorsan. A szívem szorult össze, a torkom már-már kiszáradt, borzalmas volt. - Te is más vagy, én is más vagyok - néztem fel rá. Justin teljes egészében lefagyott. Hallottam szívének hangos dobogását, azt hittem menten rosszul lesz. Arca sápadt volt. 
- De kiegészítjük egymást - vágta rá.
- Többé már nem. Időre van szükségem, és nem akarom ezt tovább folytatni. Nem menne. Szeretlek, de nem tudnék így meglenni, mert téged körbe ugrálnak a csajok, és tudom, hogy nőcsábász vagy. Majd találsz olyat, akit szeretsz annyira, hogy nem mész el bulizni nélküle vagy inkább vele leszel, mert rájössz, egy összebújós hétvége fontosabb, mint egy nyomorult buli - fejeztem ki magamat őszintén és tisztán. Amint elmondtam az eddig lapuló véleményemet, Jus szemeiben könnyek gyűltek, s lassan folydogáltak ki útjaikon. Emellett nem tudta mindezt felfogni egyszerre. Pár perc néma csend után összeszedte magát, és megszólalt.
- Szeretlek, és... - nyelt egyet nehezen - remélem, megtalálod a boldogságot, mert különleges bánásmódot érdemelsz - csengett hangja őszintén. Kezét rásimította arcomra. Szemeimben könnyek gyűltek, ajkaim pedig elnyíltak. Hüvelykujját végighúzta alsó ajkamon. Tudtam, hogy meg akar csókolni, és ezzel én is így voltam. - Kérlek, csókolj meg utoljára! - kérlelően fürkészte tekintetemet. Nem válaszoltam, amit beleegyezésnek vélt. Lassan közelített felém, először összeillesztette ajkainkat, éreztem ajkán, hogy felpezsdül, végül egyszerre kezdtük el mozgatni sajátunkat. Egyik kezemet felvezettem tarkójára, ezzel közelebb vontam magamhoz, másikat pedig mellkasára simítottam. Övéi arcomon pihentek. Fél perc után nyelvét finoman átcsúsztatta enyémhez, és egymásét simogattuk. Lassú volt és minden érzésünket beleadtuk, utoljára. Nehézkesen szakadtunk el egymástól, de nem volt mit tenni, eljött a vég. Egy picit végigpásztázta arcomat, aztán lehajtva a fejét felállt. Követtem cselekedetét. Az előszobában felvette táskáját, s elindult ki az ajtó felé. Mentem utána, Justin utoljára még megfordult az ajtóban. Fájdalmas arckifejezése teljesen beleíródott emlékezetembe. Gondolataim nyelvem hegyén táncoltak, kérésemet felé ki is nyilvánítottam.
- Justin! Ígérd meg, hogy nem keresel többet - folyt le arcomon egy könnycsepp. - Szeretnék ezen túllépni - mondtam az igazat. Úgy nem lépnék túl ezen a hatalmas nagy csalódáson és rajta sem, ha mindig keresne.
- Hát persze, nem... nem foglak keresni, ebben biztos vagyok. Egyéb kérés? - vált hangja keménnyé.
- Fe... Fele... - nyögtem, de hangom alább hagyott. Nem tudtam, hogy jött, de nem is akartam kimondani.
- Azt kéred, hogy felejtsük el egymást? - lépett hozzám közel elhűlve. Ha már kimondtam, legyen így. Nem válaszoltam, csak bólintottam, viszont nem mertem belenézni a szemébe. - Szerintem ezt te sem gondoltad komolyan - nyúlt állam alá, hogy felnézzek rá, ami sikeresen megtörtént, ránéztem. Szemeiből megindultak ismét a könnyek. - Úgyse tudlak elfelejteni, és te se fogsz tudni kiverni a fejedből. De ha te ezt akarod... Hát legyen - döntötte el diplomatikusan. Lehunytam látóimat, amit összeszorítottam. Fájt, üvölteni tudtam volna. - Ég veled, Jessica! - puszilt homlokon, ha még lehetett, ettől még jobban elérzékenyültem. Nem szólaltam meg, csak álltam ott, teljesen megsebezve. Miután Justin kilépett a küszöbön, ahogy az életemből, zokogva csuktam be az ajtót, s két lépés után a falnak dőlve lecsúsztam. Mindig az eszem után mentem, és ez most is így volt. Átgondoltam, hogy nekünk külön utunk van, amelyikre lépnünk kell. Talán újra összefut utunk, de ebben nem voltam biztos. Úgy fél óráig csak sírtam. Nem tudtam és egy ideig biztos nem is felejtettem el a Justin iránt érzett szerelmemet. Igaza volt, elfelejteni nem fogom tudni, de túllépni megpróbálok.
Mikor épp álltam volna fel, Chris lépett be az ajtón. Most jött el az ideje a jókora beszélgetésnek. Az biztos volt, hogy nem kímél.
- Szia, húgi! Mi ez a padlófogás? - kérdezte tágra nyílt szemekkel, közben pedig ledobta a táskáját, és közelebb lépett hozzám, hogy fel tudjon segíteni. Elfogadtam segítségét, így ráfogtam kezére. Amint felérkeztem két ép lábamra, átöleltem szorosan.
- Szia, bátyus! - súgtam rekedtes hangomon a sírás miatt. Chris körém fonta két karját, s erősen közrefogott. Pár perc néma csend után félig elvált tőlem, mivel egyik kezét hátamon hagyta, így azzal invitált befelé a lakásba. Hamar beérkeztünk a konyhába. Én leültem a pulthoz, ő pedig üdítőt töltött, mindkettőnknek jeges teát. Előbb letette a poharakat, aztán helyet foglalt velem szemben.
- Hallgatlak - nézett rám kíváncsian.
- Huh - sóhajtottam egy nagyot. Letöröltem a szememből épp előbuggyanó könnycseppet, aztán belekezdtem. Testvérem kezemért nyúlt, megfogta, majd elkezdte simogatni, ezzel próbált kicsit lenyugtatni. - Tegnap, tegnap a suliban Jus-Justin elég furcsa volt. Jött egy új lány is, és... És akkor mutatta be az igazgató, mikor nekünk elkezdődött az óra. Megkérte, hogy Justin vezesse körbe az iskolában, mert ismerik egymást. Aztán kimentek, ekkor Justin jól megbámulta. Mikor csak pár perc volt az órából, kikéredzkedtem a mosdóba. Zavart, hogy ennyire eltűntek. Kerestem őket... meg is lettek. A mosdóban smá-smárol... - mondandómat nem bírtam befejezni. Hangom alábbhagyott, és könnyeim megint szabad útjukra indultak. Haladéktalanul megéreztem a fájdalmat a szívemben, amit akkor éreztem, amikor láttam őket a mosdóban nyálcserét folytatva. Ezúttal rájöttem, hogy jól döntöttem az imént, hogy szakítottam Justinnal. Észre se vettem, hogy bátyám elengedte a kezemet, és felállt a pulttól.
- Tehát megcsalt - szorította ökölbe kézfejeit. - És tudod, miért volt furcsa? - kérte idegesen. Már majdnem a kirobbanás határán volt. Egy pillanatra elgondolkodtam, elmondjam-e neki, hogy Justin drog hatása alatt volt. Patthelyzetbe kerültem.
- Azt hiszem, vagyis lehet - dadogtam valamit.
- Na, ki vele! - támaszkodott meg a pulton, és erősen rám meresztette tekintetét.
- Este elment bulizni, ahol partidrogot kevertek az italába, amit nem vett észre, és megitta a pohár tartalmát, ezt követően jött el tudatlanul iskolába - tálaltam ki.
- Remek, gratulálok! És akkor most hogyan tovább? - érdeklődött tovább.
- Idejött megbeszélni a dolgokat - hajtottam le a fejem, majd ujjaimat kezdtem el birizgálni -, én pedig szakítottam vele, megmondtam neki, hogy ez nem mehet így tovább - halkultam el a végére. A könnyeket ismét éreztem felgyülemleni, ezért gyorsan odakaptam a kezemet arcomhoz, és megdörzsöltem látóimat.
- Tudtam, hogy nem csalódhatok benned. Mindig tudod, mit kell tenned, viszont legközelebb figyelj oda - figyelmeztetett Chris. Hallottam ahogy mögém lépked, aztán éreztem ölelését hátulról. - Most elég rossz időszak vár rád, de én itt vagyok veled, és túlvészeljük. Segíteni fogok, hogy mihamarabb kiheverd - puszilt bele a hajamba. Szavai sokatmondóak voltak, úgy örültem, hogy van egy bátyám, mint még semmi másnak a 17 évem alatt. Felálltam a helyemről, hogy megöleljem Chris-t.
- Köszönöm - búgtam a fülébe. Lassan elengedtük egymást, testvérem küldött felém egy biztatómosolyt, ekkor pedig csöngettek. - Kinyitom - kerültem ki. Megindultam az ajtó felé, amit hamar ki is tártam, amint odaértem. Jó barátom állt a küszöbön túl, ételdobozzal a kezében. Nem hezitáltam, azonnal nyakába borultam.
- Szevasz, Austin! - köszönt Chris az említettnek. Elengedtem a fiút, így ők öklözni tudtak egymással. Addig elindultam a konyhába vissza. Két perc múltán már a két jómadár is megérkezett.
- Hoztam neked húslevest, anya főzte - tette le elém Austin az ételdobozt.
- Oh, köszönöm szépen! Később megeszem, most nincs étvágyam - próbáltam mosolyogni barátomra, de nem ment.
- Nem csodálom - jegyezte meg Chris.
- Nem baj, ha felmegyek a szobámba? - néztem a srácokra.
- Dehogyis, menjél - vágta rá Austin. Nem akartam ott hagyni, mivel csak most jött. Viszont nem is akartam elsírni magam előttük, ezért felrohantam a szobámba. Előtte még felszedtem a szilánkokat a földről. Pont a szívemre emlékeztettek. Mindig lepörgött előttem Justin és Sidney képe, s nem bírtam megállítani a könnyeimet, az érzéseimet meg végképp nem tudtam sehogy enyhíteni. A takaróm alatt zokogtam, amikor valaki felemelte azt, bebújt mellém, és szorosan magához szorított. Tudtam, hogy Austin az. Átöleltem, fejemet a mellkasára tettem, így a pólóját áztattam át. Betakart minket, bár kint jó idő volt, de nekem erre volt szükségem.
- Sshh - simogatott barátom. Próbált nyugtatni, amit díjaztam, de nem járt sikerrel. Nem tudtam elaludni sem. A gyomrom teljesen összeszűkült. A szívem minden visszaemlékezésnél több darabra tört szét. Az a mérhetetlen fájdalom, ami felgyülemlett bennem, teljesen szétmart belül. Ha Austin nem lett volna mellettem, kitomboltam volna magam, de az a szobám kárára ment volna. Ezért próbáltam magam átadni a nyugtatásának, ami már egy idő után félsikert aratott. 

5 megjegyzés:

  1. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  2. Fantasztikus lett siess a következővel :D

    VálaszTörlés
  3. Ngayon jó ez a blog itt egy kis meglepi!Megérdemled:)
    http://azigazsagfaj.blogspot.hu/p/dij.html

    VálaszTörlés
  4. Halihó!:) Meglepi nálam:http://justin-and-laura.blogspot.hu/p/dijaink.html

    VálaszTörlés
  5. Imádom, mikor lesz kövi rész? <3

    VálaszTörlés